Emőnek, aki egyébként a könyvelés nagy mestere, dolgoznia kellett még otthon, közben persze be nem állt a szánk. Zenét hallgattunk, sztoriztunk és a gin hatására 1 óra múlva már úgy éreztük, mintha ezer éve ismernénk egymást. A hajnali 2 órai indulásnak egyre kevesebb volt az esélye. Emő közölte, hogy nem lesz semmi gikszer, de most már itt az ideje az alvásnak, mert nem fogunk tudni felkelni és egyébként is, neki még össze kell pakolnia. Arrébb rugdosta a mellette álló ruhakupacot, majd beállította a telefon ébresztőjét éjfélre, és a virslimustárral vacsora után nem kellett színlelnünk az alvást.
Az, hogy nem csörgött az óra és mi baromira elaludtunk kábé benne volt a nagyon nagy lehetőségek tárházába. Nabaszkielaludtunkmágnes volt Emő első mondata, miután közöltem vele, hogy baromira késő van és nem értem miért nem szólt a telefonja. A holacigimfőzömakávét mertmindjártittvannak elhangzása után sejtettem, hogy baj van, mert Dzsordzsi, Marcsi és Mami perceken belül megérkeznek. Itt kell megjegyeznem, hogy ilyen villámgyors pakolást még sehol, semmilyen körülmények között nem láttam, mint amit Emő 15 perc alatt abszolvált. A ruhahalmok, amelyek a szoba különböző részein voltak feltornyozva, valamint a homles szatyrok viszonylagos rendben kerültek egyre kijjebb a bejárati ajtó felé.
Egyszer csak mucikáimmivanmá’ antréval Dzsordzsi állt az ajtóban. (Tudni kell, hogy ez a társaság, amibe én belecsöppentem, uszkve 10 éve ismeri egymást. Egyik a másiknak a könyvelője, meg együtt járnak jógázni és egyébként is majdhogynem egy faluban élnek.)
“Emő: Nyugi, gyújts rá, kávé az asztalon. Dzsorzsi: Rendben, velem lehet beszélni”
Mami fázósan toporgott a ház előtt. Bár szeptember eleje volt, elkelt a dzseki. Kismarcsi derékig a Merci csomagtartójában kotort, ugyanis Mami a kocsiban itta a gyógyteáját, amit egy szerencsétlen fékezésnél magára öntött, így muszáj volt lecserélni a vizes pulcsit és nadrágot.
Anya és lánya: Mami és Marcsi
“Marcsi bazdmegfázom..!. Jól van anyukám mindjárt meglesz – hallatszott a nem akármilyen párbeszéd kintről. Az apró termetű asszony ide-oda cikázva, korát meghazudtolva ugrált az autó körül, miközben utasítgatta lányát, aki vigyorogva bólogatott és teljesítette anyja kéréseit. – Majd beszélgetünk, ha felvettük a fehérváriakat – mondta Dzsordzsi. Siessetek már, mert lekéssük a kompot, aztán anyánk (szervező és jógaguru) ki lesz akadva!
Jazzfalu hősei: Emő és Dzsordzsi
Nagy nehezen kihurcolkodtunk a kocsikhoz. Emővel bepattantunk a Suzuki Ignis márkájú kölcsönautónkba, a többiek pedig a mögöttünk álló Mercibe. Elindultunk. Aztán megálltunk. Emő kiugrott a kocsiból és ellátta Dzsordzsit még pár jó tanáccsal, aki rettegett az úttól, mert nem nagyon hagyta el még a maga által vezetett autóval lakóhelyét, Jazzfalut. Azt, hogy Hvar szigetére hajlandó volt elvezetni, senki nem értette.
-Szerintem ez most Dzsorzsinél valamiféle bátorság próba – mondta Emő, aki szájában a cigarettával többszöri próbálkozással végre elindította a fehér tűzgolyót.
A fehérvári különítmény: Líbia és Judit
A fehérváriak, Judit és Líbia egy benzinkútnál várták a minikonvojt. Sötét volt és mi nem akartunk nagyon előre rohanni, mert Dzsorzsi még a rettegés fokának elején járt “nyakában” egy kamionnal, és annak sofőrjével, aki nem igazán értette, hogy miért csak 40-nel haladunk, amikor effektíve senki más nincs az úton. Mi sem értettük, bár tény, hogy a mi autónk nem nagyon akarta harapni a kilométereket. Konkrétan cammogtunk, hiába nyomta Emő a gázt. Egyszer csak óbaszkielbasztam felkiáltással, padlófékkel, majd egy erős kanyarral hajtottunk be ott, ahol mások kifelé jönnek. Judit és Líbia elmondása szerint 1 perccel azelőtt még rendőrök kávéztak abban a parkolóban, ahol mi enyhén szólva szabálytalankodtunk. Később hosszú perceken át hallgattuk Dzsorzsit, az extrán szabálykövetőt, aki folyamatosan miafasztcsináltálemő kérdéssel adta tudtunkra, hogy helytelenül cselekedtünk.
“…voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy ez egy kandikamera felvétel, és csak én nem vagyok beavatva…”
Miután betuszkolta magát a csapat utolsó 2 tagja is, Emő, Líbia, Judit, Dzsorzsdi, Mami, Marcsi és én elindultunk arra a 10 napos útra, ami jelentősen megváltoztatta mindannyiunk életét. Persze ezt akkor még nem tudtuk. Eredetileg nekem kellett volna a mitfárernek lenni, de ha nincs Judit és Líbia, bizton állítom, hogy még mindig ott keringenénk.
folyt.köv.
Kommentek