Egyre közelebb kerültünk a határhoz, így ideje volt a pihenő beiktatásának. Mivel az utastér is tele volt táskákkal és egyéb cuccokkal, szükségünk volt a mozgásra.
– Kávét akarok…most! -adta ki Emő az utasítást. Akkor már több órája voltunk úton, a szatyrokból előkerültek a szendvicsek, kekszek és az üdítők.
– Mucikáim éhesen és fáradtan nem lehet vezetni. Pisilde jobbra, kávé balra – mondta Györgyi és fura, kacsázó léptekkel indult el a mosdó felé.
Én egy kör után úgy döntöttem, bent maradok a kocsiban. Nem volt erőm ácsorogni a hűvösben. Az álmosságtól fázósan húztam össze magamon a pulcsit. A többiek kint álltak kávéval és cigivel a kezükben, én pedig belülről néztem őket. Annyira új volt minden.Tudtam, bárhogy is alakul, jól fogom érezni magam.
Pihenő a határnál
Persze a többiek is álmosak voltak, de a beszélgetés és a koffein jót tett mindegyikünknek.
– Gyere már ki, szerintem neked is jót tenni egy kis mozgás – mondta Marcsi, és kinyitotta az Ignis ajtaját.
Kikecmeregtem a sok csomag közül kezemben egy üveg vízzel és leültem a mellettük lévő alacsony kőkerítésre.
– Mami nagyon érdeklődik, hogy mikor érünk oda – szólt oda Judit Emőnek.
– Mint egy rossz gyerek, aki iszogatja a gyömbér teáját és morog.
– Csak nagyon izgulok. Zsuzsa azt mondta, hogy lesznek delfinek. Gyerekek. Én annyira imádom a delfineket, de baromi hosszú ez az út, elzsibbadt a seggem. Jaj és szegény papa. Már úgy hiányzik.
-Mami egy kicsit csúnyán beszél. De nagyon cuki – fordult felém mosolyogva Marcsi. -Hívd fel aput. Biztosan várja – nyújtotta Mami felé a telefonját.
Emő nem bírja az alagutakat
-Megfájdult a nyakam. Ki tud itt masszírozni?
-Én. Ez a szakmám. Na mutasd!- mondta Judit és szakszerű mozdulatokkal kezdte Dzsordzsi nyakát nyomogatni.
-Jaj, nagyon utálom az alagutakat. És lesz benne részünk nem is egyszer. Dzsordzsi te nem utálod? – kérdezte Emő.
-Anyukám hülye vagy? Jazzfaluban nincs alagút. Hozod rám a frászt. Na szedjük össze magunkat, mert lekéssük a kompot!
Összepakoltunk. Mellettünk egy fehér kamion állt. A benne ülő pasi kacsintgatni kezdett Marcsira, aki nem figyelt rá. Mi bezzeg rögtön vettük a lapot és rángatózó szemekkel, hangosan röhögve ültünk az autókba.
…..
Belehúztunk, mert Dzsordzsi folyamatosan hívogatott minket, hogy nem érünk oda időbe és elmegy a komp, akkor pedig “baszhatjuk”, mert ő nem fog a hegyeken keresztül autókázni.
Aztán egyszer csak megérkeztünk az első alagúthoz.
-Jaj lányok nem bírom, remegek, utálom az alagutakat.
-Jól van Emő, majd énekelünk neked. Mit szeretnél? Hol vannak a cd-k?
-Jaj nem tudom, de gyorsaaaaan, mert mindjáááárt ott vagyunk!!!!!
A kesztyűtartóban találtam pár lemezt. Találomra kiválasztottam az egyiket és egy pillanat múlva már együtt üvöltve száguldottunk a feketeségbe, ami egyébként ki volt világítva.
-Látod Emő, mindjárt véééége…..!
-Láááááááátoooooooooom!!! – ordította tovább velünk és Rúzsa Magdival az Ederlezit.
És akkor megérkeztünk. A várostábla után 15 perccel ott álltunk a kikötőben és kis idő múlva bent is voltunk a hajó gyomrában kocsistól, csomagostól megkönnyebbülve.
A tenger pedig csodálatos volt!
Folyt. köv.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: